Egy kocka naplójából...

Megkaptam az első hivatalos android projektem. Mielőtt azonban nekiállhattam volna, el kellett menni a városba albit rendezni, csekkeket befizetni, végül bátyámékat látogattam meg - az unokahúgom, jelenleg 62 napos a babóca. Én pelenkáztam, hoztam-vittem-öltöztettem: nem is gondoltam volna, hogy ennyire szúrós szemmel is tud nézni egy ilyen csöppség :)

Nade: a program első lépéseként a kapott design tervből szedtem ki a léyneges dolgokat - háttér, gombok, elrendezés. Kb fél órát szenvedtem csak az elrendezéssel, de megérte. A fő képernyő 99%-ban hasonlít a tervben lerajzolthoz :)
Második lépésben az animációkat készítettem el, most már minden csúszkál, aminek csúsznia kell. Továbbhaladni azonban nem tudok, mert hiányzik pár instrukció, amit csak holnap fogok tudni megkérdezni a megbízóktól. Mondhatom, hogy a program harmadát 1 órás melóval meg is csináltam - sajnos ez a könnyebbik harmada volt. A többivel még szívni fogok, mint a torkosborz :)

Megkaptam a tesztfeladatot. Ha jól teljesítek, lesz egy jól fizető állásom. Ha nem... ilyen eshetőség nem fordulhat elő. Egy hét áll rendelkezésemre, hogy újat alkossak.
Menni fog!

Az én vétkem, hogy nem írtam. Igazából nincs nagyon miről, minden nap egyformának tűnik, a megszokott menetrendet követve: korán fekszem, későn kelek, és nagyjából 1-2 naponta teszem ki a lábam a lakásból. Mielőtt megköveznétek, hogy jajjdekocka, vagy bármi más hirtelen felindulásból elkövetett szándékos jelző rám aggatása mellett döntenétek, mentségemre szóljon, hogy ha minden igaz, kapok egy jó/új/érdekes munkát végre, amivel a saját lábamra állhatok. Elég komoly meló, még ha talán a végzése nem is lesz az - értsd: nem olyan feladatok ellátása lesz a dolgom, mint amire így előre számítok.
Androidos mobilprogramozó/fejlesztő. Ehhez bizony Java ismeretek kellenek, amiknek én híján vagyok, de még van hátra pár napom, hogy megtanuljam, amit meg kell, illetve szerezzek elég tapasztalatot a munka betöltésére. Hétfőtől számítva (Nov. 8) egy hét áll rendelkezésemre, és csak ma sikerült az első programom működésre bírni - nevetni fogtok, a programom lényege, hogy egy beviteli mező (mint amilyen a felhasználó név, jelszó, e-mail cím, stb) értékét kiírja véletlen színnel. A következő programom az animációkra ment rá, csúszik-pörög-skálázódik, miegymás. Nem éppen lineárisan haladok a tananyagban, de nem lényeges. Ezen a sikeren felbuzdulva több program is várható a közeljövőben, amit írni fogok, hisz ha elkap a fejlesztői láz, egyre bonyolultabb dolgokat próbálok megoldani - pusztán hogy fejlesszem tudásom, illetve csak hogy érezzem azt a "Na végre, ezt is megcsináltam" érzést. Mert az olyan jó. Másra úgyse lehetek olyan büszke, a közelmúlt eseményeire nem mondhatom, hogy pozitívak - szakítottunk a barátnőmmel, anyukám már búcsúzkodik tőlem (tudjátok, leukémia). Bátyámnak már kislánya van, meg felesége, én meg megrekedtem valahol Neandervölgy... na jó, nem pont ott, inkább a 18-20. életévem közelében. Pedig már 25 éves vagyok.

Pár szóban:

- A nyáron voltunk Hollandiában, pár napra kiutaztunk exem - de fura ezt mondani arra, aki a másik szobában alszik (a szakítás kb csak földrajzinak mondható) - rokonaihoz. Képeket szokásom szerint nem linkelek, a fantáziátokra van bízva. Annyit azonban elárulhatok, Rotterdam gyönyörűszép - aki volt már ott, az tudja, aki még nem, az képzeljen el egy várost, ami modern, tiszta, mindenfelé látványosság, mindenfelé zöld, meg víz...
- Tegnap volt az 1. éves évfordulója nagymamám halálának.
- Már 2 napja World of Warcraft-mentes vagyok. Nem fog sokáig tartani ez az állapot, egyelőre nem érzem szükségét a játéknak, de előbb-utóbb megjelennek az elvonási tünetek.
- Készítettünk egy PHP oldalt, amivel az ingame Aukciós Ház tartalmát webes felületen is meg lehet jeleníteni. A design elkészítése volt a feladatom, szerintem megérte azt az 1 átvirrasztott éjszakát (egy másikat meg a hibák kijavítása). Büszke co-fejlesztő/lead designer vagyok. Az armory (karakternézegető) fejlesztése folyamatban, pár extra dologgal megfűszerezve.

Ma reggel 8-tól lehet véglegesíteni a tárgyakat. Ugyan nem tudom, mit kell még rajta véglegesíteni, hisz az összes tárgy összes kurzusa betelt, új tárgyakat ritkán írnak ki, inkább csak szüntetnek meg, de ha jól érzik így magukat, hogy adtak egy fölösleges hét szabadságot, ám legyen.
Szakirányra jelentkeztem, épp ideje volt már. Fel is vettek Intelligens és automatizált rendszerek szakirányra - a robotika felé az első lépés, ez mindig is érdekelt. Ezért felvettek nekem 2 extra tárgyat, jujj de jó nekem. Arra már nem figyeltek, hogy ütközések lesznek, és elhárítani nem tudom, de ez legyen mellékes. Ami a legfontosabb számomra, hogy hétfő lesz a halálos ítéletem, mint Garfield, egyenesen rajongani fogok a vasárnap estékért: hétfőn reggel 9-től este 10-ig a suliban leszek, szinte folyamatosan. Hurrá, hurrá. Éljen a felsőoktatás!

Korábban említettem, hogy barát-téren volt egy kis gubanc, nos, változás van ezen a téren: úgy néz ki, javulnak a dolgok - tudom, el fognak romlani, ha javulni látom a dolgokat, de úgy érzem, ez most más. Ha nem nyújtom a kisujjam, nem tudják a karom leszakítani, nem? Szóval bunkerpolitika, némi bizalom-visszaszerző kalandtúrával egybekötve. Az élet csodás, nemde?
 

Előző bejegyzésemből kiindulva most gyorsan megmagyarázom a címet, aztán ugrok is a témára: Utazásaim. Ide írom le, hol jártam eddig a világban, merre szeretnék még eljutni, esetleg hova visszatérni - megspékelve pár képpel, ilyet még úgysem láttatok (vagy ha igen, bocsi, de rossz blogot néztetek).
Akit meg személyes hátterem ecsetelése mégannyira nem izgat, mint az, merre utaztam Európában, hanyagolja ezt a bejegyzést.

A kezdet kezdetén, kicsiny hazánkban a rendszerváltás előtt 5 évvel születtem Veszprémben, egy szeptemberi délután. Sajnos az első kétharmadában sikerült a világra jönnöm, így szűz vagyok - olyasfajta szűz, amit eddig hiába próbáltam elveszteni, mindig visszajött hozzám. Ez abszolút lényegtelen információ, csak nincs mit szépíteni rajta, így hát elviccelem. Szóval a kezdetek kezdetén Veszprémben laktam. Vagyis Fűzfőgyártelepen, de záros határidőn belül Veszprémbe költöztünk. A rendszerváltás után pár évvel számunkra is meghozta a váltást: leköltöztünk Bajára. Nem fogom napi részletességgel leírni, mi merre hogy és mikor, csak nagy vonalakban.
Nagyszüleimnek köszönhetően minden tavaszi szünetben elmentünk kirándulni valamerre. Így sor került a Kisbalaton, Velem, Meggyespuszta, Eger és még ami nem jut eszembe, de ide tartozik, látogatására. Velük voltam a legtöbbet Szlovákiában is, ami anno még Csehszlovákia néven futott. Magas-Tátra, Banská Bystrica (Besztercebánya), Nové Zámky (Érsekújvár), Tajov (ennek nevét nem tudom) mind sorra került általuk. Snowboardoztunk Tálén, Myto-n, Donovaly-n, bár ezt a középiskolai sítábornak köszönhetem, nem pedig a nagyszüleimnek, de ez részletkérdés.
Nagyszüleimmel voltunk kint Ausztriában, majd később Olaszországban, életemben először. Ausztriában sorra került Bécs, a Ganzendorfi Szafaripark, Olaszországban Velence... Életre szóló élmények egész hada. Sajnos már alig emlékszem ezekre a vidám pillanatokra, annyira régen voltak.
Szintúgy sítábornak köszönhetem Franciaországot, azon belül Chamrousse-t, valamint Puy St. Vincent-et, ez utóbbit bármikor szívesen meglátogatnám, annyira jó volt. Talán egyszer. Ausztriában is csúsztunk, Semmering volt a fő célpont, de voltunk más kisebb sípályán is. 17. születésnapomkor meg Londonba utazhattam - anyu annyira örült az útnak, hogy felköszöntött 18-nak. Oda is bármikor visszamennék. Kép annyi van, mint a nyű, míg feltöltöm, az beletelik pár napba:) - legyetek türelmesek.

Említés szintjén: voltam Horvátországban, Zadar környékén, csodálatos a Krka vízesése:) valamint apuval régebben sokat túráztunk itt Magyarország területén: Rám-szakadék, Visegrád, Párkány (bár az Szlovákia, Stúrovo), Pécs mellett Óbánya, a Zempléni hegységben Pusztafalu... És még amire nem emlékszem.

Most pillanatra, hogy felidéztem, merre jártam a világban, elfogott a nosztalgia... És arra a kérdésre, hogy hova mennék még, hirtelenjében nem is tudnék mit mondani, csak annyit: Északra, a sarki fényt megnézni. Vancouverbe nem fogok eljutni a téli olimpiára, pedig nagyon jó volna, de most kihagyom. Talán majd legközelebb.

Mire is jó az utazás? Embereket, kultúrákat, szokásokat ismerni meg, jól szórakozni, kipihenni a mindennapok fáradalmait, adni a szürke hétköznapoknak kimenőt egy rövid kis időre.

A nyaralóból a látkép           A szomjas snowboarder    Hegyek Franciaországban

Blogger pályafutásom alatt a legnagyobb kihívást a megfelelő címek megtalálása jelenti. A megfelelő cím utal a tartalomra, kellőképp figyelemfelkeltő, valamint elég érdekes, hogy az olvasót arra késztesse, beleolvasson a cikkbe. Ez sosem jött össze, így maradtam a jól bevált első-szó-ami-eszedbe-jut módszernél. Így elmondhatom, egyáltalán nem ez a leghülyébb cím, amit kitaláltam életemben. Ha nem lenne annyira fagyos odakint az idő, talán a Fagyi címet viselné - mert azt kifejezetten imádom. Igék. Miért pont ez? Talán, mert ez a szófaj cselekvéseket, történéseket ír le, így ezen címszó alatt leírhatom, mi történt velem az elmúlt pár napban.

Lássuk csak szépen sorjában:
a) Barátnő fronton a helyzet változatlan, jól megvagyunk, köszönjük szépen.
b) Barátok szintjén viszont több a gubanc: a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Van valaki, akivel egész jóban voltunk, idestova másfél éve, hogy megismertem, és most úgy tűnik, vége szakad a barátságnak. Az egész egy elhibázott döntés, és az utána lévő láncreakció szövődménye: jelen állás szerint hallani sem akar felőlem, holott... talán én vagyok a hibás, bár én nem érzem magam annak. Ettől az egésztől rossz kedvem van. Ha egyszer véletlen erre a blogra téved, sajnálom, hogy így alakult, de ne rám verje a port. Bőven lenne elég okom nekem is visszavágni neki, mégsem teszem, talán pont azért, mert a barátom (volt).
c) Suli: vége a vizsgaidőszaknak, s csupán egy tárgyat buktam el. Kifejezetten szerencsés vagyok, ha azt tekintjük, hogy volt köztük egy vízválasztó, a Szoftver Szigorlat - igaz, hogy 2-es, de második próbálkozásra, és 118 emberből a sikeresen vizsgázó 19-ben lenni elég nagy szó. Így aztán beindult a nagyüzemi tárgyfelvétel a suliban, az egész hetem foglalt emiatt. Végre be tudom hozni a lemaradásom az átlaghoz képest (ha Nagypapám halálakor nem hagyom el magam annyira, idén végezhettem volna).
d) Most voltam otthon, a hétvégén. Végre volt két nap pihenőm, netelvonási tünetek és wowelvonási tünetek nélkül (utóbbi azért nem, mert már unalmasnak tartom amúgy is). Talán kikockulok eléggé, hogy végre magam mögött tudjam az egész számítógép előtt ülési mizériát is, kimozdulni a világba - holnap (január 26, kedd) teljesen egyedül leszek, és semmihez sem lesz kedvem, előre látom. Bele fogok halni az unalomba.

Most nemsokára megyek matematikát korrepetálni, mert abban nagyon jó vagyok, és már hívtak, hogy kellenék. Aztán haveroknak odaadom a tételeim, amik a szigorlatra voltak, hátha segít nekik valamit - mert jótét lélek vagyok, még ha elsőre (másodikra, harmadikra...) nem is látszik.

Jövőbeli tervek: Unokatestvérem szülinapjának ünneplése január 30-án itt fent Pesten, Szegedre lemenni február 5-én csoportosan, hogy aztán 6-án Baján át Balatonfűzfő-Fűzfőgyártelepre eljutva, és szülinapok ünneplésére (unokatestvérem, bátyám, anyukám) szakítsunk időt. Február 7-én jövök csak vissza Pestre, könyvekkel tonnaszám megrakott kocsival. Így az egyik hobbimnak is élhetek, az olvasásnak. Nagyon kevesen űzik, pedig nagyon izgalmas időtöltés - és jobb is, mint a monitor pixeleit kocsányon lógó szemmel bambulni...

Summa summarum: mozgalmas és tanulós vizsgaidőszakom volt/következő félévem lesz...

Stegi

Senki sem tudja pontosan hogyan keletkezett az univerzum. Vannak akik úgy vélik egy hatalmas kozmikus erejű robbanás repítette szét a végtelen számú világot a Great Void (nagy üresség) mérhetetlen terébe - világokat, amelyeken egy napon majd csodálatos és rettenetes életformák születnek. Mások úgy hiszik, hogy az univerzumot egy mindenható, óriási hatalommal rendelkező lény teremtette. Bár a kaotikus univerzum pontos eredetének titka továbbra is a bizonytalanság ködében rejtőzik, azt biztosan tudjuk, hogy született egy nagyhatalmú lényekből álló faj, azzal a céllal, hogy stabilitást vigyen a világokra és biztosítsa a biztonságos jövőt azon lények számára akik majd őket követik.

A Titánok, ezek a kolosszális, fémbőrű istenek a kozmosz távoli peremvidékéről kiindulva felderítették az újonnan született univerzumot és elkezdtek munkálkodni azokon a világokon, amelyeket felfedeztek. Megformálták ezeket a bolygókat, magas hegyeket és végtelen tengereket alakítottak ki rajtuk. Leheletükkel égboltot és légkört teremtettek. Mindez része volt azon kifürkészhetetlen, messzire tekintő tervüknek, hogy a káoszból rendet teremtsenek. Ebből a célból még azt is megtették, hogy primitív fajokat ruháztak fel azzal a feladattal, hogy munkájukat felügyeljék és az egyes világok integritását fenntartsák.

A Pantheonnak nevezett elit csoport uralma alatt a Titánok a Great Void (nagy üresség) szétszóródott százmilliónyi világán teremtették meg a rendet a teremtés első korszakaiban. A jószándékú Pantheon feladatának tekintette ezen rendezett világok őrzését, így éberen várták a Twisting Nether (Kavargó űr) gonosz, dimenziókon túli lényeinek esetleges támadását. Az univerzum milliónyi világát összekötő Űr, a kaotikus mágiák éteri dimenziója rengeteg ártalmas, démoni lénynek adott otthont, akiknek egyetlen célja az élet elpusztítása és az élő univerzum energiáinak felfalása volt. A Titánok, - akik a gonoszt és a rontást semmilyen formában sem tudták megérteni - azon fáradoztak, hogy módot találjanak a démonok folytonos fenyegetésének megszüntetésére.

Régen írtam. Túl rég. A vizsgaidőszak tanulásra kényszerítése - melynek olykor engedek, máskor nem, a barátnő, a család, az egyéb dolgaim mind a blogírás halasztására voltak csak jók. Minek? Újra eljutottam a minek? korszakba. Minek felöltözni, ha úgysem lépsz ki az ajtón, minek enni, ha úgyis éhes leszel, minek tanulni, ha úgyis megbuksz... Gondolom sokan vagytok így az élettel. Nekem nem szokásom az árnyoldalát látni a dolgoknak, de mostanában összejött. Szigorlatom bukta, gondok otthon és itt... Nincs egy fix pont az életemben, ahol ne érne utol valami gázos dolog.
Párszor már átéltem ezt az érzést, nem kellemes. Nagyon nem. Nem köt le sem film, sem könyv, sem játék, sem más. Mit csinálhatnék? Elbújni nincs hova, úgyis megtalálnak.

Mégis mit kéne tennem, hogy legalább 10 percre békét hagyjanak? Csupa olyan pozitív dolgot tettem, amire előzőekben nem volt példa, mégis én vagyok a rossz? Igaz, előtte elkövettem egy szarvas hibát, de azon voltam, hogy kijavítsam. Talán nem tűnt fel Neki, bár eléggé kizártnak tartom ezt. Ha látja, hogy próbálkozom, ha látja, hogy alakul valami, miért piszkál vele? Nem tisztességes. Szóban elismeri, de a gyakorlat bizony más képet mutat. És még én vagyok a gyerek... Sokkal több van bennem, mint azt ő elsőre látta, egy részletet meg is mutattam Neki... Talán nem kellett volna, de már mind1, az idő kerekét visszafordítani nem tudom. Hozzátenném: ennél rosszabb is lehetne. Nem csak számomra, számára is. Túl lelkiismeretes vagyok. De mint az lenni szokott, az én véleményem magamról ritkán egyezik mások véleményével.

Ha lesz még időm, folytatom az írást, kezdek egész jól belejönni a - bizonyos korlátok közötti - őszinteségbe. Nem szokásom füllenteni, csak néha, mikor olyan téma van, ami nem tartozik másra. Kövezzetek meg érte.

Jah és kis hírek a kocka világból: újabb 2 karim látta meg a nagyvilágot WoWban, egyikről egy kisebb történetet is írok, a két nagykarim meg szépen-lassan halad előre a ranglétrán. Talán egyszer prezentálom a történetet, meg a Warcraft históriáit, afféle kérdezz-felelek ha tudok formában. Tetszik a sztorija, rendkívül összetett és jól kitalált.

Megint sikerült egy komplett összefüggéstelen maszlagot összefröccsentenem, betudható a késői órának, meg a fáradtságnak, a passzívságnak, a nyomottságnak, a szomjúságnak és még aminek akarjuk (vagy éppen nem akarjuk). Jó éjt.
 

1929 június 27-én született Roman Edit, Sztrányay Margit és Roman József lánya. Budapesten élt, ott tanult a III. kerületben, Óbudán, a Kolosy térnél. Lendvai Lászlóval a háború idején házasodott össze, s pár évre rá megszülettek Judit (1954) és Gabriella (1957) nevű lányuk. 1982-ben született az első unoka, Anita, 1984-ben Péter, és András, végül 1985-ben én, Attila. Igazán szerencsés helyzetben voltunk. A nagypapám és a nagymamám megmutatták, milyen az igazi házasság, hogyan kellene leélnünk az életünket, hogy életünk végéig kitartsunk egymás mellett boldogságban, bánatban, betegségben, egészségben. Igazi példa volt. 2007-ben nagypapám hagyta itt a világot. Megrázkódtatás volt mindannyiunk számára, Ő, kinek akaratára engedelmeskedett szinte az egész világ (számunkra), végül porrá lesz egy kis urnában. Szép temetése volt, akarata szerint hamvait elszórtuk ott, ahol élete döntő pillanatait átélte. Balatonfűzfőn, Fűzfőgyártelepen a csillagvizsgálónál, amit egy ideig példás szorgalommal vezetett, Balatonalmádiban és a nyaralónknál, Veszprémben, Székesfehérváron a szülei sírjánál, Budapesten a felesége szüleinek sírjánál, és végül Baján.

Most, 2 évvel később a nagymamám hagyta itt az árnyékvilágot, hogy végül szeretett férje mellett legyen az idők végeztéig. Újabb sokk, újabb fájdalom. Ahogy láttuk utolsó napjaiban, magatehetetlenül fekve a kórházi ágyon... Borzalmas. De ez a természet rendje, itt tartani úgysem tudtuk volna, és az a hely, ahová jutott, jobb lett általa.

In memoriam Lendvai Lászlóné Roman Edit, 1929-2009

Ha az ember egy fél pillanatra nem figyel a problémáira, úgy feltornyosulnak, hogy később még létrára állva sem lát ki mögülük. Miért? Miért nem lehet egy fél pillanatra sem nyugta az embernek? Miért kell a legrosszabbra felkészülni, hogy csak pozitívan csalódhassunk? Miért kell az embereknek ridegnek, közönyösnek lenniük másokkal szemben?

Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, és csak én látom per pillanat sötéten a világot. Ahogy mondani szoktam a javíthatatlan optimizmusommal, jön még borúra derű, meg nem eshet minden nap, de per pillanat kilátástalannak ítélem a helyzetet. Sőt, ez csak rosszabb lesz. Jobb lehetetlen, hogy legyen. Nagymamám kórházban, és nem valószínű, hogy záros határidőn belül kijönne onnan, vagy ha ki is jön, már nem olyan állapotban, ahogy nekünk szükségünk volna rá.

De hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, anyukámon nemolyrég csontvelőbiopsziát végeztek, hogy kiderítsék, miért van neki annyi baja. Hát az eredmény elkeserítő. Leukémia. A pontos vállfaj meghatározása folyamatban, meg további vizsgálatok kellenek, de már ez is rémisztő. Amit ma a telefonban beszélgettünk, hát nemtom, ki hogy van vele, de egy gyereknek sem kívánom a hasonló témát a szüleivel kapcsolatban.

Erre jön a suli, erre jönnek a "barátok" két és többszínűsége - nem a jó értelemben többszínűség -, a beléjük vetett bizalom fölöslegessége, és hogy még vissza sem tudnak hívni, amikor kellenének nagyon. Ez már csak hab a tortán.

Szebb napot.

A mai napom nagyon jól alakult. Nincs okom panaszra, sőt! A kockaságom is gömbölyödött picit, lévén nem otthon és nem számítógéppel foglalkoztam. Helyette inkább tanítgattam egy időhiányban szenvedő leányzót, aki nem mellesleg egy 10 hónapos csöppség büszke anyukája is. Neki szentelem ezt a bejegyzést.

Szóval a reggelem egy kis WoW-val indult, mert hát a karakterfejlődés fontos dolog, még a cyber világban is, és hát sosem lehet elég nyugodt az ember, mindig van mit csinálnia, még ha az ember nem is ember, hanem inkább Blood elf, és varázsló. Közben hírt kaptam a hölgyről, akihez kimentem Kerepesre tanítgatni, hogy mikor ér rá. Nosza fogtam magam, és 11 órától kezdve útrakeltem, hogy bkv-val megtegyem az amúgy fél órás utat. Nekem ez 2 óra 20 percembe telt, de csak azért, mert előtte az Örsön bevásároltam picit, és ezzel pont lekéstem a hévet.

Odakint vendéghez illetlen módon nekiláttam egy paradicsomleves főzésnek, egyrészt, hogy csillogtassam tudásomat - anyukám mindig az életre nevelt, ezért is tudunk főzni, mosni, vasalni, s még sok minden mást is -, másrészt hogy ne üres hassal essünk neki a tanulásnak. Remélem valóban ízlett a leves, és nem csak udvariasságból lett finomnak titulálva... De ez részletkérdés.

Ami a legfontosabb, hogy az a 10 hónapos csöppség, aki ezelőtt mindig (csak egyszer, de 1-ből 1 az mindig:D) sírt, ha meglátott, most vígan kacarászva mászkált fel-alá a segédletemmel, a karomban is tarthattam, játszottunk együtt... Egyszerűen fenséges élmény. Mintha apa lettem volna arra a pár pillanatra. Ez az élmény számomra mindent megért. Ahogy ott szuszog a karjaimban, gügyög és mutogat mindenfelé, a szeme kacag, nincs rá szó, hogy mindezt kifejezzem. Az anyukája sorban köszönte az apró figyelmességeket, mikor eljöttem. Hát egy fityfenét. Én köszönöm, hogy ezt az apró hétköznapi csodát átélhettem! Hisz amit én csináltam, az egy pénzen vett kis valami, ez azonban forintokban kifejezhetetlen értékű.

Köszönöm Aida!:)

Ezt a bejegyzést Neked dedikálom:)

Míg kisbabák voltunk, alig várták a szüleink, hogy végre szavakkal fejezzük ki magunkat. Állítólag nagyon nagy dolog az első szó, ami a Mama, Papa, vagy a Nem halmaz tetszőleges részhalmazából kerül ki a leggyakrabban. S miután végre megtanultunk értelmesen beszélni, jön az újabb "adag" hidegzuhany szüleink részére: a megállíthatatlan kérdéssorozat: a Micsoda? (Mi ez, mi az?). Mikor végre felfogjuk környezetünk összes elemét, és már tudjuk, hogy az a négy kerekű guruló valami, ami észveszejtő sebességgel robog az utcán, autónak hívják, hogy a sütőben sül az a nagyon finom sütemény, amit nem mellesleg mi oly nagyon szeretünk, szüleink újra fellélegezhetnek. De mint oly sok minden, ez a pihenő sem tart soká: jön a Miért korszak. Miért kék az ég? Miért zöld a fű? Miért füstöl a kémény? Miért sírsz anyu, mikor felteszem a kérdéseim? S ők szépen türelmesen megpróbálják információhiányunkat pótolni. De mindent ők sem pótolhatnak, s arra mérget lehet venni, hogy több kérdésünk van, mint amennyi válaszuk. Biztosan tudjátok, miről beszélek. Ha túl vagyunk a Miért korszakon, már oly okosnak érezzük magunkat, hogy bizony vitába szállunk azokkal, akik bölcsebbek, tapasztaltabbak, és nyilvánvalóan még okosabbak is nálunk.

De vajon van-e értelme a kimondott szónak, ha ím, 24 évesen az egyetlen, aki odafigyel rád, az a kutya, csendben, feszült figyelemmel, de tulajdonképp csak azért, hogy mikor dobod már el azt a labdát, hadd játsszunk máár. Sokszor szólalnék meg, de már elszoktam attól, hogy meghallgatnak. Digitális világunkban már az e-mail, az sms, de még a telefon sem a mi szavunk, csupán azok egy lenyomata, egy utánzata. Ugyanis nem mi mondjuk a fülébe az embernek, amit hallani szeretne, hanem egy képernyőn, vagy egy hangszóróból szól a hangunk másolata. Ez kapcsolattartás? Részben igen, mert így tudok beszélni nagymamámmal, aki Ajkán van, és híreket kaphatok anyukám felől is, aki Baján. Mindkettő ide 170 km. De vajon ha arra vágyom, hogy meghallgassák a szavaim, ha azt szeretném, hogy figyeljenek rám, jó-e ez a megoldás? Nem. Nem jó. Az emberi kommunikáció 95%-a nem a szavakban jelenik meg. És ez a 95% hiányzik nekem nagyon. Talán úgy tűnhet, hogy csak panaszkodni szeretnék, mert hát jó dolog, ha sajnálnak, de valójában a szánalommal sem megyek sokra. Csupán figyeljenek rám, ha beszélek. Ritka az olyan ember, aki figyel és törődik a másikkal, még ha vadidegen, vagy csupán egy hétvégi ismerős, akivel néhanapján összefut. Szeretnék ilyen lenni. Olyan, akit hajnali háromkor felhívnak valamilyen fontos ügyben, például hogy csak hallgassák meg őt, akkor nem csapja le a telefont, nem bosszankodik, hanem figyel az illetőre, s ha kell, személyesen is megjelenik nála támaszként. Jó úton haladok, hogy ilyenné váljak.

Üdvözlettel:

Stegi

Nem vagyok ízig-vérig blogger. Nem szeretem az elsőzést, elég nagy hülyeségnek tartom, miért kell a nyilvánvalót még nyilvánvalóbbá tenni? Az első post az első post, valami kezdete, alfája. Valami újé. De mi újat mondhatok még a világnak? Talán el fog veszni ez a blog is a klisék áradatában, az egyéniséget a porba alázza, ráhúzza a szürke lepedőt: Gyerünk blogger, állj be a sorba!

Most leginkább szomorú vagyok. Részben tudom pontosan, mi az oka, részben nem. Lehetnék akár vidám is, mint ahogy szoktam lenni, még ha az élet sorozatos pofonjai után, kifacsart szívvel és lélekkel, de újra és újra felállunk mosolyogva, mert nem adhatjuk fel, a végsőkig kitartunk. No nem a World of Warcraftról beszélek, mint ahogy pár kocka társam csak erről tud beszélni, én az életemről. A mentalitásomról, az idiotizmusomról, a szerencsémről, a vágyaimról. Ezért is indult ez a blog, hogy kiírhassam magamból ezeket a dolgokat. Ha vidám vagyok, szeretném, ha velem örülnétek. Ha szomorú, akkor csak hogy meghallgassatok. Ritka pillanat, hogy ha magamról mesélek, nagy kincs.

Jelen post "ihletőjét" két hónapja ismerem. A nyári munkahelyemen találkoztam össze vele, kezdtünk el beszélgetni, úriember és gáláns lovag voltam: a sikertelen KRESZ vizsga után vettem neki csokit, és bevittem a városba, ne kelljen gyalogolnia (én kocsival voltam). Nemtom ki járt már úgy, hogy átkozta a pillanatot, miután a lehetősége megvolt, de elmulasztotta, hát én így jártam. Csodálatos lány, nyílt, jókat beszélgettünk, nekem meg sorban tűntek el az értelmes gondolatok a fejemből - és ezzel a lehetőségeim is korlátozódtak. Nos ezt a hölgyeményt, bár elég kicsi esélyem volt rá, de megtaláltam később Pesten. A sors, meg egy kis kutakodás iwiwen, s a lehetetlen egy kis bogárrá avanzsálódott a szélvédőn. Rettentő boldog voltam vele, sokat jártunk együtt mindenhová, főleg forrócsokizni, meg sétálni. De jött az ősz, az a fránya elmúlásával, a jó dolgoknak vége szakad -a hogy Murphy is bizonygatta. Lassan 3 hete nem láttam, sorban mondja le a találkozókat. A legutolsónál magam sem tudom miért váltottam bunkó stílusba: a mondata kellős közepén elbúcsúztam tőle. Ez miatt vagyok lehangolt. A tudtára hoztam később, hogy bocsánat, és még ha meg is bocsát, én emészteni fogom magam miatta. Nem erre tanítottak, légy mindig udvarias, előzékeny, kedves és odafigyelő! Hát ez egyik kategóriába sem sorolható. Más szemszögből tekintve a dolgot talán igazam volt. Ha folyamatosan mondja le a dolgokat, teljesen értelmetlen újra felkérni valamire... De hol van a határ? Ha tényleg közbejöttek dolgok, és valójában ő is szerette volna, hogy találkozzunk... Ezt csak ő tudja. Én azt tudom, hogy megpróbáltam újra, és újra és újra. Talán hagynom kéne tényleg.
Viszont vannak olyan aspektusai az életemnek, ami felvidít... Csak azok jelenleg a elvesznek a bűntudat és az önvád bűzös mocsarában... Ha egyszer bekerültél, rendkívül nehéz kimásznod belőle.

Furcsa egy első bejegyzés, meg kell hagyni. Talán tele van irracionalitással, egymásnak ellentmondó részletekkel. Ilyen vagyok. De ahhoz, hogy megismerjetek, nem elég ez a pár szó, amit leírok, ahhoz látni kell egymást. Undorodom ettől a cyber világba meneküléstől, de  a való világ veszélyes hely. Az emberek még veszélyesebbek. Ennek ellenére nyitott vagyok, és őszinte. Egyesek szerint még túl jó is.

Mennem kell. Kinézek az ablakon, már sötétedik, de vár rám az Út, amin ha tetszik, ha nem, végig kell baktatnom - egyedül. Félelmetes. Az út csúszós, a szegélye mentén sóvár tekintetek árgus szemmel követik minden mozdulatom, susognak egymás közt, rám mutogatnak, csábítanak egy másik, járatlan ösvényre. Mennem kell.