Ha az ember egy fél pillanatra nem figyel a problémáira, úgy feltornyosulnak, hogy később még létrára állva sem lát ki mögülük. Miért? Miért nem lehet egy fél pillanatra sem nyugta az embernek? Miért kell a legrosszabbra felkészülni, hogy csak pozitívan csalódhassunk? Miért kell az embereknek ridegnek, közönyösnek lenniük másokkal szemben?

Lehet, hogy a hiba az én készülékemben van, és csak én látom per pillanat sötéten a világot. Ahogy mondani szoktam a javíthatatlan optimizmusommal, jön még borúra derű, meg nem eshet minden nap, de per pillanat kilátástalannak ítélem a helyzetet. Sőt, ez csak rosszabb lesz. Jobb lehetetlen, hogy legyen. Nagymamám kórházban, és nem valószínű, hogy záros határidőn belül kijönne onnan, vagy ha ki is jön, már nem olyan állapotban, ahogy nekünk szükségünk volna rá.

De hogy ne legyen ennyire egyszerű a helyzet, anyukámon nemolyrég csontvelőbiopsziát végeztek, hogy kiderítsék, miért van neki annyi baja. Hát az eredmény elkeserítő. Leukémia. A pontos vállfaj meghatározása folyamatban, meg további vizsgálatok kellenek, de már ez is rémisztő. Amit ma a telefonban beszélgettünk, hát nemtom, ki hogy van vele, de egy gyereknek sem kívánom a hasonló témát a szüleivel kapcsolatban.

Erre jön a suli, erre jönnek a "barátok" két és többszínűsége - nem a jó értelemben többszínűség -, a beléjük vetett bizalom fölöslegessége, és hogy még vissza sem tudnak hívni, amikor kellenének nagyon. Ez már csak hab a tortán.

Szebb napot.