Míg kisbabák voltunk, alig várták a szüleink, hogy végre szavakkal fejezzük ki magunkat. Állítólag nagyon nagy dolog az első szó, ami a Mama, Papa, vagy a Nem halmaz tetszőleges részhalmazából kerül ki a leggyakrabban. S miután végre megtanultunk értelmesen beszélni, jön az újabb "adag" hidegzuhany szüleink részére: a megállíthatatlan kérdéssorozat: a Micsoda? (Mi ez, mi az?). Mikor végre felfogjuk környezetünk összes elemét, és már tudjuk, hogy az a négy kerekű guruló valami, ami észveszejtő sebességgel robog az utcán, autónak hívják, hogy a sütőben sül az a nagyon finom sütemény, amit nem mellesleg mi oly nagyon szeretünk, szüleink újra fellélegezhetnek. De mint oly sok minden, ez a pihenő sem tart soká: jön a Miért korszak. Miért kék az ég? Miért zöld a fű? Miért füstöl a kémény? Miért sírsz anyu, mikor felteszem a kérdéseim? S ők szépen türelmesen megpróbálják információhiányunkat pótolni. De mindent ők sem pótolhatnak, s arra mérget lehet venni, hogy több kérdésünk van, mint amennyi válaszuk. Biztosan tudjátok, miről beszélek. Ha túl vagyunk a Miért korszakon, már oly okosnak érezzük magunkat, hogy bizony vitába szállunk azokkal, akik bölcsebbek, tapasztaltabbak, és nyilvánvalóan még okosabbak is nálunk.

De vajon van-e értelme a kimondott szónak, ha ím, 24 évesen az egyetlen, aki odafigyel rád, az a kutya, csendben, feszült figyelemmel, de tulajdonképp csak azért, hogy mikor dobod már el azt a labdát, hadd játsszunk máár. Sokszor szólalnék meg, de már elszoktam attól, hogy meghallgatnak. Digitális világunkban már az e-mail, az sms, de még a telefon sem a mi szavunk, csupán azok egy lenyomata, egy utánzata. Ugyanis nem mi mondjuk a fülébe az embernek, amit hallani szeretne, hanem egy képernyőn, vagy egy hangszóróból szól a hangunk másolata. Ez kapcsolattartás? Részben igen, mert így tudok beszélni nagymamámmal, aki Ajkán van, és híreket kaphatok anyukám felől is, aki Baján. Mindkettő ide 170 km. De vajon ha arra vágyom, hogy meghallgassák a szavaim, ha azt szeretném, hogy figyeljenek rám, jó-e ez a megoldás? Nem. Nem jó. Az emberi kommunikáció 95%-a nem a szavakban jelenik meg. És ez a 95% hiányzik nekem nagyon. Talán úgy tűnhet, hogy csak panaszkodni szeretnék, mert hát jó dolog, ha sajnálnak, de valójában a szánalommal sem megyek sokra. Csupán figyeljenek rám, ha beszélek. Ritka az olyan ember, aki figyel és törődik a másikkal, még ha vadidegen, vagy csupán egy hétvégi ismerős, akivel néhanapján összefut. Szeretnék ilyen lenni. Olyan, akit hajnali háromkor felhívnak valamilyen fontos ügyben, például hogy csak hallgassák meg őt, akkor nem csapja le a telefont, nem bosszankodik, hanem figyel az illetőre, s ha kell, személyesen is megjelenik nála támaszként. Jó úton haladok, hogy ilyenné váljak.

Üdvözlettel:

Stegi