Tegnap az Irie Maffia koncertről hazafelé jövet, sörtől, bortól kissé kótyagosan, eldöntöttem, folytatom a blogírást. Az elmúlt időszakban annyi pozitív dolog történt velem, hogy csak kapkodom a fejem, mi történik itt, kérem szépen? Vegyük szépen sorjába:
- Egy éve szoftverfejlesztőként dolgozom. No nem állandós munka, csak diákmunka, mégis teljes munkaidőben csinálom. Ebben az időszakban annyit tanultam, mint előző 5 évben összesen. Hatalmas ugrás volt a programozói (megálmodott) karrieremben. Eljutottam oda, hogy rám mertek bízni egy komplett és fontos feladatrészt, amit egyedül viszek.
- Bár még nincs vége a vizsgaidőszaknak, de remekelek: 3-as Irányítástechnika, 3-as valószínűségszámítás. egész pontosan 1-1 órát tanultam rájuk úgy, hogy előtte-utána végig dolgoztam. Már csak egy vizsga van hátra.
- Felkértek, hogy korrepetáljak programozásból. Ebben talán nincs semmi különös, szeretek programozni, másoknak segíteni, ámde a csavar a történetben, hogy a kedves delikvens elintézett nekem egy interjút a Google-nál. Jó, tudom, nem nagy cég, mert nem az USA-beli Google, de mégis a Google! Hebegtem, habogtam, kicsúszott a kezemből az irányítás, csak pislogtam. Mivan? Ez, velem? Addig vagyok optimista, amíg tudom, hogy úgysem történik semmi jó. De ha mégis, leblokkolok. Azóta szegény lány már talán sajnálja, hogy felkért, a hitetlenségemért és/vagy a beszélgetős kedvemért. Tudniillik, a közléskényszerem nem vetettem le.
Nőfronton a helyzet változatlan, már megbékéltem mindenkivel, akivel a múltban összeakasztottam a bajszom. Megismertem ellenben Pannit, Szofit, Andit, beszélgetek Krisztivel; És bár szívem egy konkrét személyhez húz, egy nevető ötödik lehet a győztes, akivel már nagyon régóta ismerjük egymást, de még sosem randiztunk. Pár hete azonban megbeszéltük, el kéne mennünk randizni. Szép volt a Bodies2 kiállítás, de randinak picit erős a sok preparált-feldarabolt ember, akik valaha ugyanígy éreztek, véreztek, nevettek és sírtak, mint azok, akik ezt a pár sort olvassák. Így megbeszéltünk egy színházat :)
Túlszocializált lettem. Bár még mindig rengeteget ülök itthon, de nem tétlenül: beszélgetek, tervezek eventeket, segítek akinek csak tudok, eljárok pipázós estekre (most már tudom, szívni kell :D), munkatársaimmal koncertre / sörözni / társasozni... Nyoma sincs a depressziómnak. Nincs időm rá.
Ja van még egy csomó említésre méltó dolog: megkereszteletlen létemre keresztapa lettem, bátyám idősebb kislányáé (szeptemberben lesz 2 éves). Imádom a kiscsajt, mindig mosolyt csal az arcomra, de a húga (mostanában volt fél éves) se rest! Annál gyönyörűbb kék szempárt még nem láttam, és ha rámnevet, megszűnik a tér és idő kapcsolata. :)
